9 évig kezeltem egy társasházat a Gödöllői utcában, ahol kezdetben két tulajdonos rendszeresen elmaradt a közös költséggel.
A közös kiosztott feladatok nagy részét sokan nem végezték el, a közösségi szellem szinte nem is létezett – mindenki külön a maga kis
életével foglalkozott csak, majd közgyűlésen morgott, hogy ez vagy az nincs elvégezve.
Elsőként a nemfizetéseket rendeztem. Havi értesítőket küldtem, beszélgettünk, leveleztünk, amíg mindenkivel sikerült megoldást találni az elmaradás okára. Rövid időn belül a hátralékok a „jaj, elfelejtettem, de máris utalok” szintre csökkentek.
Ezután a közös munkát kellett rendbe tenni. A ház kicsi volt, így nem volt pénz takarítóra vagy kertészre – a lakóknak kellett megszervezniük a feladatokat. Évről évre több megoldást kipróbáltunk, míg a harmadik verzió végül működőképes lett: mindenki azt csinálta, amit szeretett, amiben ügyes volt, vagy amire ideje volt. Volt, aki a lépcsőház és az ablakok takarítását vállalta, más a kertet gondozta, bokrokat nyírt, füvet vágott. A „kényelmesebbek” pedig a kukákat húzkodták – heti kétszer ez sem volt kevés munka.
Amire a legbüszkébb vagyok, hogy a lakók idővel maguktól is szaladtak részt venni a megoldásban baj vagy szükség esetén: kiömlött szennyvíz miatt közösen takarították ki a pincét, volt, aki fúrt-faragott, más festett, árajánlatokat kért vagy
zöld zsákokat szerzett. Mindenki hozzátett valamit önként és azonnal a közösség életéhez.
Ez a társasház azóta is összefogva, önállóan működik.
Büszke vagyok rá, hogy megtanítottam őket csapatként gondolkodni.
